Hírek

Az előadás Mikołaj Łoziński Ida meséi című meséje alapján íródott. Mi volt az első benyomásod a mesekönyvről?

Először a karakterek tetszettek meg. Tisztán emlékszem arra, hogy nagyon megragadt a légy története, elsősorban azért, hogy mennyire érdekes perspektíva az, ahogy empatizál egy alapvetően idegesítő állattal. Aztán a többi történetben és karakterben is elmélyültem, amelyeknek a mélységét, bájos, abszurd humorát szerettem meg először.

Miért lehet fontos ennek a korosztálynak ez a három történet?

Alapvetően a történetek elég különbözőek, de az közös bennük, hogy valamilyen nagyon emberi dolgot mesélnek el állatok szemszögéből. Hogyha valamilyen erős érzelmi hatás ér minket, hajlamosak vagyunk fókuszt veszteni, és kevésbé odafigyelni a szeretteinkre. Az előadás egyik szereplője, Karol kap egy ajándékot, ami miatt nem figyel oda a teknősére. Hékás, a kutya gazdái elválnak, és hirtelen nem tudnak ugyanazzal a figyelemmel fordulni a kutya felé, hiszen az érzelmi veszteség mindannyiukra hat. De a légylány esete is hasonló: elvágyódik, kamasz és szégyelli a szüleit, az életvitelüket, a hagyományaikat. Aztán amikor bajba kerülnek, minden átértékelődik benne. Ugyan időbe telik, de a káoszban mindig újra beáll a rend.

Mennyire ragaszkodtatok az eredeti szöveghez?

Eléggé belenyúltunk az eredeti szövegbe mind dramaturgiailag, mind a történetvezetés szempontjából. Gondolkodtunk a nyelvezetén is, hogy párbeszédes formában hogyan állja meg a helyét. Mik azok a dolgok, amiket nem biztos, hogy szöveggel kell elmesélni, mi az, amit ki lehet fejezni zenében, vagy vizualitásban, és mi az, ami mindenképpen a szöveg síkján kell, hogy megjelenjen.

A mesében állatok történetein keresztül ismerünk meg emberi érzelmeket, helyzeteket. Miért tartottátok ezt jó perspektívának?

Szerintem a gyerekek könnyen azonosulhatnak a mesével, hiszen a legtöbb történetben az állatok mesélnek, az ő megéléseik képviselnek valamilyen emberi érzést. Az előadás szereplői nem teljesen antropomorfizáltak, tehát a saját állati minőségükben élnek meg emberi érzéseket. Ez alól talán kivétel a kutya, aki szerintem a valóságban is nagyon hasonlít az emberre, és ténylegesen megviseli az a helyzet, hogy a gazdái elválnak. Nyilván a légy esete sokkal absztraktabb, fikciós történet, ugyanis elég kevés bizonyítékunk van arra, hogy a legyek mit éreznek… A teknős története is hasonlóan abszurd a számítógéppel, épp ezért egy kicsit belevittük az AI világot is, hogy megmutassuk, hogyan veszi el a fókuszt a valóságról.

A próbákat látva feltűnt, hogy sokszor szólsz ki humorosan mind a gyerekekhez, mind a felnőttekhez. Miért tarod fontosnak a humort egy előadásban?

Ki nem tartja annak?! Magamon is azt tapasztalom, hogy a tragikus, feszült, kínos pillanatokat humorral szoktam oldani. Nekem ez otthonos, és azt érzem, hogy működik.  Nagyon megtetszett a mesekönyvben, hogy nem az igazi mély pillanatokat bagatellizálja, nem ott old humorral, hanem később, egy akár jelentéktelen pillanatot tesz nagyon abszurddá. Ezt nagyon szeretem. Soha nem árt, ha egy fiatal néző, akár egy gyerek lát arra példát, hogy a humor is eszköze lehet a nehézségek elviselésének, vagy akár egy nehéz helyzettel való megküzdésnek. Előfordult az is a próbák közben, hogy valamit humorosabbra hangoltam, mint ami adekvát volt, és azt éreztem, hogy mindenképp vissza kell vennünk, mert sérült az igazsága.

Hogyan született meg a zene a történetekkel kapcsolatban?

Nálam ez mindig nagyon harmonikus, ösztönös, autentikus működés. Olvasom, vagy írom a szöveget, vagy épp azon gondolkozom, hogyan lehetne megrendezni, és általában megszületnek bennem dalok, zenék. Hallom őket. Beszélgettem nemrég egy tervezővel, aki azt mondta, amikor olvas valamit, elkezd mellette skiccelni és rajzolni. Nekem kicsit ilyen a zene. Abból tudok igazából kibontani, felrajzolni dolgokat – csak hangokban.

Az interjút Hartyányi Panni készítette.

fotók: Csatáry-Nagy Krisztina